A szívem szeretetével várlak fiam…

A fiú haragudott az anyjára, mert – dühében ugyan, de – nagyon megbántotta őt. Tudta, hogy az anyja a szavaival „ölni tud”, de mégis minden alkalommal megdöbbent, amikor a bántó szavakat hallotta. Nem tudtak közös nevezőre jutni, mert Ő, az anyja minden kérdésében bántást, felelősségre vonást érzett, amire vissza kellett vágnia, és ebből mindig veszekedés lett.
Az anya rettegve várta az Anyák Napját. Fia évekig vele lakott és a végére sokat veszekedtek. Kicsit megkönnyebbült, mikor a fiú másik városban talált munkát és odaköltözött. Egyik veszekedésük alkalmával túl messzire mentek az egymás sértegetésében, és azóta fia nem beszélt vele. Nem köszöntötte fel, nem nézett rá, ha beteg volt. Ezért hát valóban megkönnyebbült, amikor elköltözött, Legalább nem kell mindennap szembesülnie fia makacsságával, nem okoz fájdalmat neki azzal, , hogy nem fogadja el tőle az ételt még akkor sem, ha kedvenc ételét főzte. Sajnálta, hogy így megbántódott, de … erről nem beszéltek többet. A csend beszélt helyettük. A megbántott, sértődött, makacs csend, amely már kezdett nagyon hosszúra nyúlni.
Egy évvel a fiú elköltözése után az anya szomorúan gondolt a közeledő Anyák napjára. Két gyereket szültem, – gondolta – az egyik külföldön él, a másik pár kilométerre tőlem, és mégis olyan távol.
Arra gondolt , vesz magának virágot, – mintha a gyerekeitől kapta volna – de hirtelen eszébe jutott valami. Hallotta valahol, hogy ha valamit nagyon szeretne elérni, akkor azzal a hittel kell rágondolni, hogy az már meg is történt. Elhatározta, hogy kedvenc ételével várni fogja a fiút. Ez az ötlet felvillanyozta. Bement a boltba és vett pár szelet karajt. Örömmel gondolt arra, hogy a fia valóban hazajön, elképzelte, ahogy ajtót nyit neki és meglátja kezében a virággal.
Vasárnap délelőtt a kellemes várakozás érzését már-már kezdte volna átvenni a kétely, de nem akart szomorú lenni. Arra a kellemes érzésre akart gondolni, ami minden alkalommal megbizsergette a gyomrát, ahogy a fia érkezésére gondolt.
Leült a fotelbe, behunyta a szemét , és felidézte magában a fia képét, a mosolyát, mielőtt ez a konfliktus megbénította volna a kapcsolatukat.
– A szívem szeretetével várlak fiam – mondta ki hangosan és a szíve megtelt szeretettel, szemében könnyek tolultak. Mindennél jobban akarta, hogy a fia eljőjjön. Nem szoktak ölelkezni, de most boldogan magához ölelte volna.
Pihent még egy kicsit ebben a kellemes érzésben, majd kiment a konyhába és elkészítette a húst, amit a fiának szánt.
Már közeledett az este, de Ő biztos volt abban, hogy eljön a fia.
Egyszer csak megcsörrent a telefon:
– Szia Anya, otthon vagy? Mindjárt ott vagyok – hallotta a hangot, amit annyira várt.
…és a képzeletbeli kép valóra vált . Ott állt a szép szál, daliás fia, kezében a virággal.
Az anya boldog volt, határtalanul boldog, de tartotta magát, nem ugrott a fia nyakába, még megrémítené, mert sosem volt szokásuk a nagy érzelem nyilvánítás.
Hazahozta a szívem szeretete – gondolta később mosolyogva, és remélte, hogy egyszer csak elhalványul mindkettőjükben ez a rossz emlék, ami évekig elválasztotta őket.