Ez a mondat haragot és nagyfokú felháborodást is tartalmazott, mikor ismerősöm befejezte vele a történetet, amelyet – ebben a szép hóesésben sétálva – rám zúdított. Míg helyeslésemet várta, hallgatagon lépkedtünk ebben a furcsa csendben, amit a hóesés adott. Engem a hóesés mindig határtalan nyugalommal tölt el, most is nagyon jó fegyelmezési eszköz volt egómnak, aki türelmetlenül akarta, hogy helyeseljek. El is indultak a gondolataim ebbe az irányba és a támadás, a bosszú sok kis képe villant át az agyamon. A hó lágyan, türelmesen, feltartóztathatatlanul hullott alá és engem elvarázsolt ez a vákumos csend és nyugalom.
De miért akarja, hogy neki legyen igaza? Miért fontos ez? Nem elég, hogy Ő tudja az „igazat”? Miért tölti el megelégedettséggel, ha bebizonyosodik majd, hogy Neki volt igaza?
.
Meg is kérdeztem Tőle:
– Miért fontos, hogy Neked legyen igazad? Megdöbbenve nézett rám, a szemében az volt, hogy milyen őrült kérdés ez, hiszen mindig kell, hogy valakinek igaza legyen. Olyan hangerővel, hogy még a hóesés is alábbhagyott – elkezdte mondani elölről a történetet, mert biztos volt benne, hogy nem értem, azért kérdeztem ilyen butaságot.
Hallottam, hogy beszél, de a gondolataim máshol jártak. Miért nem elég nekünk, ha tudjuk, azt; ahogy most vélekedünk valamiről az igaz. Miért fontos, hogy a másik is ugyanazt gondolja, amit mi ? Miért akarjuk a másikat mindenáron meggyőzni arról, hogy egyedül az a helyes, amit mi gondolunk?
Eszembe jutott egy ősrégi tanmese az igazságról. Hat vak, ám tudásra szomjas, elszánt férfi meg akarta tudni milyen az elefánt. Az egyik a lábát tapogatta és azt mondta , hogy az elefánt henger alakú, robosztus, olyan,mint a fa. A másiknak az agyara jutott, ezért az elefántot egy lándzsához hasonlította. Mivel a harmadik a farkát fogta, azt bizonygatta a többieknek, hogy az elefánt olyan, mint a kötél. …stb. Mind a hatnak igaza volt, igazságuk a saját személyes tapasztalatukon alapult.
Ismerjük az igazság egy szeletét és azt tekintjük a teljes igazságnak. Vannak extrémebb esetek is, amikor az „igazságot” hallottuk valahonnét (pl.média) és már küzdünk is ezért a nem létező igazságért. Ölre megyünk az igazunkért, vitázunk, megsértődünk, megharagszunk..
A kapcsolatokban pedig mindenképpen azt akarjuk, hogy nekünk legyen igazunk. Pedig ha egyvalaki győz, akkor másvalaki veszít, és ez állandó harcot generál, mert a vesztes vissza akar vágni.
Na, most már érted miért nekem van igazam? – zökkentett vissza a valóságba ismerősöm hangja. Vettem egy nagy levegőt és elmondtam Neki is az előbbi gondolataimat. Szótlanul sétáltunk tovább és vártam, hogy belekezd egy „De hát nem érted …” kezdetű mondatba, de csak hallgatott. Csendben lépkedtünk és a ránk boruló sötétségben szikrázóan világított a hó a lámpák fényében. Minden nyugalmat sugárzott, és ez a puha csend, amely körülvett bennünket, jelezte, hogy váratlan pillanat következik. – Azt hiszem, igazad van- mondta és egyszerre nevettünk fel a helyzet komikumán, hiszen épp arról beszélgetünk, hogy nem kell, hogy valakinek igaza legyen, mert mindenkinek igaza van. A maga igazsága. .
Úgy értem – folytatta – valóban jobb, ha elengedem ezt a témát és hagyom, hogy az történjen, ami lenni akar. Mindenkinek jobb így. A béke csak akkor marad fenn, ha nem akarom mindenképpen megcáfolni azt, ahogy más látja a dolgokat. Ő úgy látja, én így látom.
Tehát nincs más dolgom, mint nem ítélni meg minden helyzetet, ám ha ez mégis megtörténik, akkor nem „kényszerítem” rá a véleményemet másokra.
– Te észrevetted, milyen szép ez a hóesés? – kérdezte. Olyan békés minden. Rámosolyogtam, és bólintottam.